Fiatal egyetemistaként részt vett az 1956-os eseményekben, majd a börtönévek után 1969-ben sikerült a doktori diploma megszerzése. Csak vidéken, távol a fővárostól kapott munkát, de hogy éppen Rákóczifalvára került, a mai napig nem bánja. Pár év után a megyei kórház gyermekosztályán dolgozott, majd 1990-1994. között az intézményt vezette. Kötődött a lakótelephez, hiszen évekig az Aranyi Sándor utcában éltek. A mai napig aktív, az idősek házi ápolásával foglalkozik. Dr. Böjthe Lajos emlékezett vissza a forradalom napjaira.
– Tizennyolc évesen kerültem fel Budapestre az orvosi egyetemre és októberben már dúlt a forradalom. Az egyetemistákkal együtt vonultam , mentünk a Bem téren, a Kossuth téren, vonultunk a rádióhoz, ahol már lőttek. Két nap múlva az egyetemen megalakult a nemzetőrség, melynek tagja lettem. Fegyvert kaptunk, az volt a feladatunk, hogy az Üllői úton a 2. számú női klinikát védjük a katonáktól. Ott voltunk a forradalom végéig, így mi a harcban nem vettünk részt, nem támadtak meg bennünket. Mindent tudtunk az eseményekről, láttuk az utcai harcokat, de nekünk nem volt szabad beavatkozni, mert akkor megtámadták volna a kórházat.
– Amikor felkerült Budapestre, lehetett érzékelni az egyetemen a feszültebb hangulatot?
– Az orvosi egyetemen nem, legalábbis mi nem ismertük még az egyetemi életet, hiszen akkor kerültünk oda. Azt tudtuk, láttuk, hogy október 23-án mindenki csatlakozott hozzánk, nem csak az egyetemisták, ott volt szinte egész Budapest.
– Azután következett a megtorlás.
– Nem adtuk fel. A fegyvereket elrejtettük az intézet hullakamrájának hatalmas szellőzőjébe, majd 1957 januárjáig röpcédulákat terjesztettünk mindaddig, amíg le nem tartóztattak bennünket. A mai napig nem világos, ami utána történt, mert egy koncepciós perbe kerültünk. Tutsek Gusztáv vérbíró egy gyorsított tárgyaláson összevont minket két zűrös ügyekbe keveredett társasággal, így fegyveres ellenállás is szerepelt az ítéletünkben. Több mint húszan voltunk vádlottak, négyüket halálra ítéltek, köztük az egyik egyetemistát is. Én két év börtönt kaptam, mint tizedrendű vádlott. Ezeket az éveket nem lehet elfelejteni, a kihallgatásokat, a Markó utcát, a gyűjtőfogházat. Kétszemélyes zárkában huszonkét embert zsúfoltak össze, ahol együtt voltam Darvas Ivánnal.
– Nem lehetett egyszerű visszakerülni az egyetemre.
– Minden évben jelentkeztem, de amikor jött egy enyhülés a politikában, 1963-ban sikerült többünknek újra egyetemre járni. Addig gyári munkásként dolgoztam. 1969-ben végeztem, de a bélyeg évekig rajtam volt, a múlt végigkísért.
– A forradalom hatvanadik évfordulója előtt tiszteleg az ország, de mondhatjuk, hogy a világ magyarsága. Nem lehet könnyű a visszaemlékezés.
– Vannak dolgok, amelyek enyhültek, de így a 80 éves kor körül, már feledékenyebbek is lettünk, felejteni azonban nem lehet, nem szabad. De van egy jó érzése az embernek belül, mégpedig az, hogy megszűnt az a világ.
(Kővári Anna)
