Gaál Krisztina 1956-ban tizenhat éves volt és szerelmes. A Varga Katalin Gimnáziumba járt, és ahogy meséli, az iskola mellett volt a műszaki egyetem, minden lánynak onnan akadt udvarlója. Ott volt október 23-án a nagygyűlésen, majd együtt mentek át a fiatalok a színházba. Horváth Istvánné Krisztike emlékezik vissza, akit sokan ismernek a lakótelepen, hiszen a kis üzletében sokunkat kisegített már gyógynövényekkel.
– A budapesti forradalom híre eljutott Szolnokra is. Mi, a temető mellett laktunk és az iskolából hazafelé jövet már láttam, hogy az általános iskoláról a járműjavító munkásai verik le az ötágú csillagot ábrázoló táblát. Később a barátnőmmel visszajöttünk a városba a nagygyűlésre. Útközben találkoztunk édesapámmal, aki a munkából jött haza, és nem akart bennünket beengedni, könyörgött, hogy forduljunk vissza, de mi a magunk feje után mentünk. Vártak bennünket a fiúk.
Az egyetemen megtartották a nagygyűlést, majd elterjedt a hír, hogy jönnek az orosz teherautók át a Tisza-hídon. Kitalálták, hogy álljunk elébük, de voltak ott szerencsére komoly felnőttek, akik ezt nem engedték. Pár orosz teherautó ment át a városon Budapest felé.
Később átvonultunk a színházba, ahol megszakították az előadást. Elénekeltük a Himnuszt, elszavalták a Nemzeti dalt, de ekkor már igen későre járt, nekünk haza kellett menni. Mindkettőnk édesanyja a temetőnél a templom lépcsőjén ült aggódva és sírva, hogy mi történhetett velünk.
Pár nap eltelte után már három orosz tank állt a temetőnél. A város csendes volt, de olyan félelmetesen csendes, várakozással teli.
Jánost, aki miatt részt vettem a nagygyűlésen és átéltem a felfokozott hangulatot, akkor láttam utoljára. Vezéregyéniség volt, talán felment Budapestre. Nem hallottam felőle sosem. Sokat gondolok vissza azokra az időkre. Amikor sétálok a Tisza-parton, színházban vagyok, bizony előjönnek az emlékek.
